Amikor őszinte szerelemmel érzünk a párunk iránt, akkor megkapjuk a szerelem egy érdekes kis csodáját. Elkezdjük másként látni magunkat, egyre jobban megismerjük a szerelmünk oldalán az eddig tán rejtett vagy csak észre nem vett tulajdonságainkat...
Meglepődünk azon, hogy mi mindenre vagyunk képesek, hogy mennyire okosak, szépek, hebrencsek, erősek, álmodozók és káprázatosak vagyunk. Más szemmel kezdünk önmagunkra nézni, mintha egy soha nem látott arcot kezdenénk felfedezni. Pedig ez éppenséggel, ugyanúgy a saját arcunk maradt. Mi, saját magunk maradtunk. De a szerelem mindent megvilágított, ami bennünk rejlett. Kilépett az árnyékból a valódi önmagunk, mert előcsalogatta a szerelem édes szava.
A szerelem segít elfogadni önmagunkat. Mert látjuk a másik szemében, hogy mi is tudunk fantasztikusak, csodálatosak, kívánatosak és eszméletlenül szerethetőek lenni...
De mindezt a tudást, amelyet önmagunkról a szerelem felkavaró érzésvilágában és varázslatosan puha karjaiban megismerünk, nem szabad elfelejtenünk. Mert bizony előfordul, hogy aki megmutatta, hogy mi is tudunk értékesek lenni, egyszer csak eltűnik, zűrzavart okozva a szívünkben.
A szakításoknak létezhet egy gonosz szelleme, amely előhívja belőlünk a bizonytalanságot. Megkérdőjelezzük önmagunk erkölcseit, viselkedési mintáit, hibásnak kezdjük vallani magunkat. De ez őrültség. Hibát mindenki követ el. Ki kisebbet, ki nagyobbat. A szakításnál, miután kisírtuk és kitoporzékoltuk magunkat, miután elkezd lecsendesülni a fájdalom a szívünkben, akkor szépen át kell gondolnunk, hogy milyen tapasztalatokat gyűjtöttünk össze ezen életszakaszunkból. De önmagunkat kínpadra dobni nem szabad. Mert bár a szerelem gyönyörű fénybe bújtatta kis énünket, meg kell tanulnunk, hogy nem csak a szerelmes létben vagyunk értékesek.
" A szeretete éltetett. Azért volt tartásom, azért éreztem magamat fontosnak, mert ő szeretett. Ám most úgy érzem, mindez csak egy csalóka álom volt és amikor elment, mindent magával vitt...az egész eddigi életemet."
Ha elmentél, hát viszlát, vissza se nézz, ha kérhetlek. Szeretlek és becsüllek, mert megtanítottál élni, de most meg kell tanulnom, hogy nélküled ki is vagyok. A te szemeddel nézve már tudom, hogy ki volnék. De hátha új dolgokat fedezek még fel magamban. Például arra máris rádöbbentem, hogy erősebb vagyok, mint ahogyan azt valaha is hittem volna. Mert túléltem az elvesztésedet. Mert össze tudtam magam szedni és minden világfájdalmam ellenére, el tudtam indulni dolgozni, be tudtam vásárolni, szépen lassan sikerült visszazökkennem a hétköznapi életbe. És lám. Megtanultam szeretni és élvezni az életet, nélküled.
Nem baj, ha a szerelem finom melegében bátran elkezdünk kibontakozni. Kiteljesedik egy eddigi ismeretlen oldalunk. A szeretett fél által szerethetőbbnek érezzük magunkat. Csakhogy nem szabad megtévednünk. Nem csak a szerelem ölelésében vagyunk szerethetőek. Nem csak egyetlen ember van a világon, aki képes mindenestül szeretni bennünket. Nem szabad összeomlani a veszteség alatt, nem hihetjük el, hogy fabatkát sem érünk, hogy nem vagyunk igazi nők. Ugyan, ez ostobaság. Nem kérdőjelezhetjük meg mindazt, ami szép és csodálatos bennünk. Ő sem teszi, ha igazán szeretett.
"Bár egy nő hiszem, hogy egy férfi oldalán tud igazán kiteljesedni, de mindaddig, amíg az a bizonyos szerelmi nyíl bele nem fúródik a szívébe, addig is legyen tartása egy nőnek. Legyen könnyedén az, aki valóban. Ne játsszon szerepeket, ne taktikázzon, mert egy igazi nő, méltósággal tud jelen lenni az életében és nincsen szüksége kicsinyes trükkökre, hogy párt találjon."
Aki mellette voltam, nem tűnt el. Itt van velem, bennem él. Tudom, honnan indultam vele és mivé lettem, miután elment. Gazdagabb lettem számos tapasztalattal, amelyeket összesítve, tartást ad számomra.
Aki mellette voltam, az már csak részben vagyok. Igen, kissé megzavart a hirtelen felbukkanó magány, de miután elkezdett halványulni a sokkhatás, ráébredtem, hogy voltaképpen rajta kívül is van élet, amelyben helyem van, amelyben hiszem, hogy vár rám a boldogság, vár rám a szerelem...
Szilágyi Edina