Az érzelmek, a vágyódás, és a késztetés, hogy megosszuk a másikkal, amit érzünk, mégis alapvető, tiszta emberi igényünk. Hosszú távon nem opciók akarunk lenni, hanem az egyetlen lehetséges út valaki számára...

A se veled, se nélküled kapcsolatok, az extrákkal fűszerezett barátságok, a plátói szerelmek, a szeretői viszonyok valójában  fel nem vállalt, de fenntartott kötelékek, a legértékesebb kincsünket, az időt rabolják. Ezekben a széthulló, majd ideiglenesen újra összekapaszkodó kapcsolatokban nincs érzelmi biztonság, mert nem azt kapjuk, amit szeretnénk és nem úgy tisztelnek, ahogyan az jó lenne. Rabolja a hitet, az időt és az önbecsülést, és egyre kellemetlenebbül érezzük magunkat, mert hol fojtogat, hol pedig édes-mézes, pillanatnyi boldogságban fürdet.

Az igényeinkről, vágyainkról nincs bátorságunk nyíltan beszélni, nem szabunk határokat, nem mondunk nemet, és így lassan bezárulunk, beáll közöttünk a csend, és az idő telik, közben a kapcsolatot mély nyugtalanság és hiányérzet szövi át, de nem hagyjuk el egymást...

Ebben a helyzetben nem alakul ki közös jövőképünk, ami idővel törvényszerűen a kapcsolat elsorvadásához vezet. Életünket, közös jövőnket illetően nem hozunk döntést, a komfortzóna biztonságos, ám néha halálosan unalmas, a változás, a viszonyból való kilépés pedig iszonytatóan rémisztő - pedig előbb-utóbb úgyis ez lesz a vége...

Ha egy kapcsolat sok év elteltével sem jut el a felvállalásig, el kell gondolkoznunk, hogy mit is keresünk benne. Mert egy fel nem vállalt kapcsolat nem döntés, hanem egy bármikor feladható lehetőség. A folyamatos összeveszések, elköltözések, nagy kibékülések, visszahurcolkodások mind ezt a tényt bizonyítják, hiszen egy komolyabb konfliktusnál újra és újra felmerül a kérdés, hogy mit is keresünk egymás mellett. Felemészt, megöl a héjanász, előkerül a kapcsolat megkérdőjelezése. Pedig az elköteleződés, a másiknak való feltétel nélküli, teljes önátadást jelenti, minden nehézségével, örömével, a jó és kevésbé jó folytonos körforgásával, dinamikájával. Ezt a fajta elkötelezettséget igazi döntés nélkül nem lehet eljátszani, nem lehet félig benne lenni, hogy bármikor kiszállhassak, mert vagy teljesen átadom magam, vagy nem.

Ketten kellenének a változtatáshoz, hogy végre ne egy félig kapcsolatban vergődjünk, de a továbblépéshez, a döntéshozatalhoz egyikünk sem elég erős. Gúzsba köt ez a viszony, de benne maradunk félelemből, kényelemből, gyávaságból, mert ki tudja, talán még rosszabb jön ezután, így ebben az érzelmi igénytelenségben vegetálunk tovább. Egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, átlépnénk a kapcsolat beszűkült határait, minőségi időt, figyelmet, kedves szavakat, mély beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket, elköteleződést várnánk. 

A stagnálás, az örök hiány és visszautasítottság rombolóan hat az önbecsülésünkre, sosem érezhetjük magunkat a legfontosabbnak, egyetlennek.

Gyakran éppen önmagunkat helyezzük méltatlan szerepekbe, mert így akarjuk, ez a döntésünk.

Valójában a teljes önátadást utasítjuk el, nem tudunk teljes lényünkkel, szívvel, energiával, százszázalékos, tiszta bizalommal megnyílni. Közeledünk, távolodunk, megriaszt a stabilitás. Saját elköteleződési problémáink nem engedik, hogy teljes értékű és egyenrangú kapcsolatokat alakíthassunk ki. Biztonságosabbnak és kevésbé macerásnak érezzük, ha soha nem kerül sor a döntés meghozatalára, a közös jövő tervezésére.

Szívünk mélyén életszövetségre vágyunk, társra, akivel hazaérkezünk egymásban, mégsem hisszük el, hogy jár nekünk a jobb, a több, hogy igenis állhatunk az első helyen valaki más életében...