Felgyorsult a világ, minden azonnal kell, több és gyakoribb ingerek érnek minket, a fogyasztói társadalom elhozta a "dobd el, vegyél újat/cseréld le!" hozzáállást, az online tér pedig látszólag a lehetőségek egész sorát rejti, de igazából leszakítja rólunk az emberségünk legfontosabb alapköveit...

Járjuk körbe a 21. századi párkapcsolatokban fellelhető konfliktusok okait - az Y generációra kiélezve.

A ma élő 6 generáció

-  Építők ( - 1945 ) ők egyáltalán nem értik a mai világot, semmit sem találnak meg benne, ami alapján ők felnőttek, elveszettek az online     világban.

- Baby Boom generáció ( 1946 -1959 ) offline, sok mindent megélt, tettre kész és felkészült nemzedék.

- X generáció ( 1960 -1979 ) abszolút offline, gyerekkorát nem befolyásolta az online tér. Megbízhatóak, kontrolláltak, jellemző rájuk a szakmai igényesség, könnyen motiválhatóak.

- Y generáció ( 1980-1995 ) átmenetet képeznek az offline és az online behatás terén, nekik van a legnehezebb dolguk a mai világban, mivel  esetükben a párkapcsolatok terén nagy keveredés mutatkozik az X és a Z generációval.

- Z generáció ( 1996-2007 ) digitális bennszülöttek, bátrak, kezdeményezők, magabiztosabbak, merészebbek az előzőeknél.

- Alfa generáció ( 2008 - ) beleszülettek a digitális világba, csak feltételezések vannak arra vonatkozóan, hogy mi lesz rájuk jellemző; várhatóan magányosabbak, feszültebbek lesznek, a tanulás autodidakta módon fog megjelenni az életükben.

 

Az egyén és az online tér

 

" Narcizmus - önértékelés - önbecsülés", ez a hármas kulcsfontosságú az egyén szempontjából. A közösségi média énreprezentációs vonala erősítheti a narcizmust, vagy épp csökkentheti az önértékelést, önbecsülést.

Azzal, hogy naponta kitesszük magunkról a képeket és figyeljük az ismerőseinket, sztárokat, ismert embereket, tudattalanul versenyhelyzetbe hozzuk magunkat, ebből pedig nem jöhetünk ki jól; mivel vagy önteltté válunk, vagy elkezdjük alulértékelni önmagunkat - kivéve, ha szilárd és reális az énképünk.

Egy jól működő párkapcsolathoz azonban elengedhetetlen az egyén valós énképe. Ezáltal határozzuk meg, hogy mi az, amit nyújtani tudunk a leendő partnerünknek és mi az, amire vágyunk tőle. Az online tér ezt sajnos nagymértékben torzítja. Ahhoz, hogy a 21. században, élve a kor adta lehetőségekkel, meg tudjuk őrizni/fel tudjuk építeni a valós énképünket, időnként önvizsgálatot kellene tartanunk - végiggondolni, hogy honnan jövünk, hová tartunk, többet kellene foglalkoznunk a belső értékeinkkel, az emberi kapcsolatainkkal - ám ez időt venne igénybe, ami nekünk nincs, így sok esetben az önmagát egyáltalán nem ismerő, vagy éppen gyűlölő egyén külső énképet kezd el használni. Ezzel a hamis képpel pedig senki se várhatja a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" végcímet.

MÁR ÉREZHETŐ AZ ONLINE VILÁG OKOZTA, TÁRSADALMI NARCIZMUSJÁRVÁNY.

Egyre több lesz az öntelt, önmagát mások fölé helyező ember. Ezzel párhuzamosan változnak a társadalmi szinten értékelt tulajdonságok is; mindent meg kell nyerni és mindenkin felül kell emelkedni. Az együttérzés, az előzékenység, a kedvesség, az egymás iránti valódi érdeklődés egyre inkább kimegy a "divatból" - ennek oka egyszerű: az a töménytelen információ és ingeráramlás, amivel óráról órára találkozunk, egyszerűen azt éri el, hogy egyre nagyobb/durvább/véresebb történés kell ahhoz például, hogy olyan érzéseket, érdeklődést, kíváncsiságot váltson ki belőlünk, mint például 20 éve egy autóbaleset híre, amit a rádióban hallottunk.

ÁM EMPÁTIA ÉS ÖNZETLENSÉG NÉLKÜL NEM LEHET TELJES ÉLETET ÉLNI.

Az online tér felületessé és érzelmileg inkontinenssé tehet bennünket. Mivel lehetőséget ad arra, hogy bármit azonnal közöljünk - mérlegelés, feldolgozás, átgondolás nélkül - elfelejtettük, vagy éppen meg se tanuljuk azokat a tudattalan érzelmi stratégiákat, amik a konfliktusmegoldó, problémaleküzdő mechanizmusokhoz kellenek. Ha ez nincs meg, akkor képtelenné válunk - párkapcsolaton belül is - a konstruktív megoldásokra egy-egy felmerülő probléma kapcsán. A win-win helyzet elérése helyett csak a saját érdekeit veszi figyelembe - vita helyett veszekedés.

 

Magabiztosság a párkapcsolaton belül

Az, hogy mennyire tudunk megbízni a partnerünkben, az elkülönüléstől való szorongás oldásától függ. Amikor sírunk 1 évesen, mert édesanyánk kiment a szobából - félünk attól, hogy többé nem jön vissza hozzánk - és ő ezt tartósan hagyja, akkor az első és legfontosabb bizalmi kapcsolatunkat rombolja. Kisgyermekkorban két fő szeparációs szorongási korszakot élünk meg - kb. 6 hónaposan és 1,5 évesen - és mindkettő ugyanannyira fontos! Ezek után a "sündisznó" jelet fogja magával vinni a gyermek  és ez kitart egész élete során, kivéve, ha felismeri és terápiával feloldja. Amíg ebben az állapotban van, képtelen lesz teljes mértékben megbízni a partnerében. 

Sőt az esetek túlnyomó többségében tőle várja el, hogy oldja benne a szeparációs szorongást - folyamatos megerősítés formájában. Már-már saját magát is partnerétől teszi függővé, ha fél napot otthon egyedül kell lennie, már hívogatja, ír neki, nézi a közösségi oldalait - mit és kivel csinál.

Igen, az online lekövetés - adott esetben számonkérés - a 21. század vívmányainak köszönhető.

Fontos, hogy egy pár egyénként is jól tudjon funkcionálni, külön integritással rendelkezzenek. A fenti nyomkövetés ezt nem teszi lehetővé, a minimális magánélet is megszűnik.

A párkapcsolaton belüli bizonytalanság érzését továbberősítheti az online világ kínálta "bazár" is. Míg régen csak az ismerőseink, az utca embere jelenthetett konkurenciát, úgy ma már folyamatosan ütközünk bele szebbnél szebb emberek fotóiba, videóiba. Egy nap akár több száz kép is szembejöhet velünk - a célirányos keresésekről nem is beszélve. Nem teszünk semmit, csak ülünk a kanapén és közben 50 -100 vetélytársunk lesz. Belevész a valódi emberről alkotott kép a beállított, agyonretusált fotók világába. Az elvárás társunk felé átbillen egy szinte megvalósíthatatlan síkba. Ez azonban még abszolút kezelhető lenne, ha a kommunikáció - az emberek nagy többségénél - nem csökevényesedett volna el és nem kezdődött volna meg az érzelmek kimutatásának képtelensége. Nem azzal van a baj, hogy szeretnénk változtatni például partnerünk kinézetén - lehetne izmosabb, gyakrabban festethetné a haját stb. - a falba akkor ütközünk, ha ezt képtelenek vagyunk megfelelően tálalni.

 

Párkeresés a 21. században

Tegyük fel, hogy van egy 35 éves nő, aki párkapcsolatot szeretne. Élve az online közeg adta lehetőségekkel, regisztrál egy társkeresőre. Meg is kapja az első levelét; tetszik neki a férfi fotója, kedvesen ír. Ekkor már elkezdi magát beleélni, nem nagyon, csak épp annyira, hogy ezt egyből elmesélje a barátnőjének - látszik itt is, hogy a várakozásra, kibontakozásra nem szán időt, még önmagában sem tud leülepedni ez az inger, de késztetést érez arra, hogy ezt egyből továbbadja. A második és harmadik levél után- amiben kiderül, hogy egy az érdeklődési körük, még több képet lát a férfiról - a barátnőjének már lehetséges párjaként tesz róla említést. Elkezdődik a tervezés; rávetít tulajdonságokat, beleéli magát a közös jövőjükben betöltött szerepébe. Már érzéseket táplál pár levélváltás után valakibe, akit nem látott, akivel nem beszélt, akit nem ismer.

"Mire találkoznak, a nő már tudja, hogy három év múlva ki hozza haza a gyereket az óvodából."

A férfiakra kevésbé jellemző az a fajta fantáziálás, mint amit a nők élnek meg. Ám nem szabadna, hogy elragadja a történetünkben szereplő hölgyet a fantáziavilága. Miért? Mivel ezzel vagy elriasztja a potenciális jelöltet, vagy hatalmas csalódás éri, hiszen a valódi férfi nem azonos az általa elképzelttel.

Összességében elmondható, hogy az Y generációnak egyáltalán nincs könnyű dolga a párkeresés, a jó párkapcsolat fenntartása terén és ebben közvetlenül és közvetve is nagy szerepe van az online világnak. De az ő gyerekeinek - Z és Alfa - még nehezebb lesz, hisz nekik esélyük sem lesz visszanyúlni az offline időszakhoz, mivel ezt sosem tapasztalták meg.