A "JÓFIÚ" az a férfi, aki JÓL AKARJA CSINÁLNI a dolgait, mégpedig azért, hogy ennek következtében valamilyen pozitív visszajelzést csikarjon ki a körülötte levőkből(akár olyanokból is, akihez valós érdek vagy kapcsolódás nem is fűzi).

Miként is válhat egy gyermek fejlődéstörténete során felnőtt korára "jófiúvá", hogyan is keserítheti meg ez a viselkedési mintázat az illető párkapcsolatát, munkáját, családi életét és minden olyan területet, ami boldogulása szempontjából kiemelkedően fontos lenne?

Ezért kifejezetten ajánlom azoknak, akik magukra ismernek az itt felsorakoztatott néhány, többnyire személyes példából. Ezután arról kell gondolkodni, hogy mi lehet a kiút mindebből, de először értsük meg, miről is van szó pontosan.

Először is: a "jófiú" nem az a férfi, aki pozitív, erkölcsös elveket vall és a "közösség érdekében" kiáll másokért. Etikus, morálisan feddhetetlen, értelmes szabályrendszert követ és azt a környezete felé igényként meg is fogalmazza(szemben a "rosszfiú" vadregényes, antiszociális mivoltával).

A "jófiú" az a férfi, AKI JÓL AKARJA CSINÁLNI a dolgait, mégpedig azért, hogy ennek következtében valamilyen pozitív visszajelzést csikarjon ki a körülötte levőkből(akár még olyanokból is, akikhez valós

érdek vagy kapcsolódás nem is fűzi). Teheti ezt ügyeskedéssel, kedveskedéssel, okoskodással, manipulációval, viccelődéssel, a lényeg mégis ugyanaz: felvesz egy vagy több olyan magatartási formát, amire nem nyíltan, de tudattalanul választ vár, mégpedig megerősítést, elfogadást, elismerést, mert csak ezzel tudja fenntartani hiányos önbecsülését...

Hadd meséljek egy példát a sok közül, hogy én például hogyan vettem észre magamon a "jófiúság" jeleit. Általában, ha társas helyzetbe kerülök, legyen az összejövetel, baráti beszélgetés, tanfolyam, kedvelem, ha aktív szerepbe kerülhetek, és véleményt formálhatok. Ezzel nincs is semmi baj, szükség van azokra, akik mernek hozzátenni a csoportok működéséhez, főleg, ha értelmes, építő szemlélettel bíró személyekről van szó, még azon az áron is, hogy vállalják az esetleges kritikát, hiszen nélkülük mások sem nyernének motivációt, ihletet arra, hogy megszólaljanak, csatlakozzanak a gondolatcseréhez. Látszólag mindez, a felszínen dominánsnak tűnő kép miatt inkább tűnik "alfahím", mintsem "jófiús" vonásnak, no de várjuk ki a végét!

Észrevettem egyszer magamon az egyetemi tanulmányaim során, hogy egy szemináriumi foglalkozáson, mikor épp valamihez hozzászóltam, furcsa érzés fogott el legbelül. Nehéz leírni ezt az állapotot, de a HAMISSÁG MIATTI BŰNTUDAT élményeként jellemezhetném..."Ez a megjegyzés nem is volt annyira fontos" - gondoltam. Akkor minek osztottam meg másokkal? Lényeges vagy konstruktív nézőpont volt, ami behoztam? Nem annyira. De pillanatnyilag, mintha meg is könnyebbültem volna. Igen, kiderülhetett, milyen okos vagyok ÉN...Ha látják és visszaigazolják, akkor OK vagyok.

Pontosan így működik a "jófiús" logika.

Akkor vagyok OK, ha( ezt és ezt csinálva - ide mindenki behelyettesítheti a saját példáját), pozitív visszajelzést kapok a környezetemtől.

Az előzőekben leírt is lehet elismerést kereső magatartási forma: az okoskodás. Ki is gyúrhatom magam, vehetek szuperautót, de a végeredmény mindig ugyanaz: nem magamért, őszintén teszem, mert jólesik, mert helyénvaló, hanem hogy elégnek érezzem magam.

Ez talán lehetne a második "jófiús" tünet. A függőség. Nem tudok szabadon cselekedni, hiszen ki vagyok szolgáltatva Nektek. Annak, hogyan láttok engem. Volt már férfiként olyan élményed, hogy ismerkedtél egy nővel és a randizás természetes bizonytalanságában elkezdtél szorongani attól, ha bizonyos dolgokat megteszel, akkor vajon mit fog szólni hozzá a választottad? A hangulatod annak függvényében ingadozott, ahogy a nő viszonyult hozzád. (Kis kitérő: teljesen normális, hogyha szeretünk egy embert, akkor mérlegeljük döntéseinket, melyek cselekedeteinket megelőzik, ebben a példában viszont nem ezen van a hangsúly). Amikor úgy tűnt, hogy a nő kedvel és respektálja a húzásaid, akkor nyugodtabbnak, magabiztosabbnak élted meg önmagad, mikor kissé kritikussá és távolságtartóvá vált, akkor beindult benned a szorongás, és sürgősen azt érezted, valamit csinálnod kell azért, hogy ezt az állapotot megszüntesd. Például: megváltoztatni kicsit a véleményed, torzítottan, az ő szája íze szerint igazolni a cselekedeteid, elnézést kérni, kiengesztelni, stb. Nos, ez egy újabb "jófiús" tünet... Mert ha közelebbről megnézzük: minek kellene egy olyan nő elvárásainak maximálisan megfelelni, akivel egyébként szinte semmi közünk sincs egymáshoz?

Az a benyomásod, hogy ugyan sikeres vagy, de annyira mégsem érzed teljesnek az életed? Hogy többet is kihoznál magadból?

Csupán az a hátsó hangocska azt ismételgeti, OK, de mit szólna hozzá ez, hogyan vélekedne rólad amaz, és ezért visszafogod magad, inkább megelégszel a közepes teljesítménnyel, nehogy szó érje a ház elejét. Újabb "jófiús" tünet...

Amikor megfogalmazol egy saját álláspontot, úgy adod elő, mintha az egy másik embernek lenne jó igazából? Mert ugye rendes vagy.

Újabb saját példa(biztosan voltál már te is ebben a szituációban): randevúzni mentem és semmi kedvem nem volt órákig csatangolni, időtlenül egybeolvadni, majd a végén arra hivatkoztam, hogy úgyis késő van, menjen mindenki haza, pihenje ki magát a partner. Érdekelt valójában, hogy fáradt? Nem igazán. Én akartam szabadulni...Persze nem az a cél, hogy "tajparasztok" legyünk. Ugyanakkor a "most ne haragudj, de nincs kedvem tovább itt lenni" állítás is bőven elegendő lehet. Ha tudom és szükséges, meg is indokolom.

Terhesnek érzed, hogy magadról beszélj? A fentebbi példához hasonlóan manipulálsz és elrejted az őszinte igényeid? Ez is lehet "jófiús" tünet.

Gyakran hangoztatod - a párkeresés, párkapcsolat témánál maradva - a "szemetek" bezzeg minden kívánatos nőt elvisznek és neked semmi sem marad, pedig te milyen "jó" parti lennél? Kapcsolatok után nemegyszer elkeseredett, frusztrált düh fűt amiatt, hogy száz egység energiabefektetésre egy egység válasz érkezett? Meglehet, hogy rejtett egyezményt kötöttél azon az alapon, ha "ezt és ezt csinálom", így és így kell viszonyulnod hozzám. Azért rejtett, mert ez csak benned fogalmazódott meg eképpen. Miért kellene egy nőnek, vagy bárkinek szeretnie, értékelnie azért, mert jól bánsz vele? Ha nem kapsz vissza semmit(és ezt már az apró jelekből is érzékeled), akkor minek teszel újabb erőfeszítéseket? Általában azért, mert ez a rejtett logika működtet.

Passzívan vagy csak képes kifejezni az agressziód? Elkésel helyekről, újra és újra ugyanazokkal a kis húzásokkal idegesíted a környezetedet, miközben azt mondod, amit mások szerinted hallani akarnak? Kerülöd a nyílt konfrontációt, ahelyett inkább indirekt formában fejezed ki nemtetszésed? Újabb "jófiús" minta? Igen, az...

Magányosnak és elszigeteltnek érzed magad? Az az élményed, hogy igazából mások távol vannak tőled érzelmileg? Talán jobban ismerik azt az arcod, amit mutatsz annak érdekében, hogy elfogadjanak, mint a valódit? Mind-mind jel arra, hogy a "jófiúság" felfedhető a viselkedésedben.

"Hallod-e, te sok vagy!" Hányszor hallották már ezt sokan másoktól. És közben mégis nagyon magányosnak érezték magukat...Hogy lehet az, hogy sok vagyok és mégis kevésnek érzem, amit kapok? Érdekes kérdések...

Azért ez nem tragédia, hiszen változtatható...(addig is egy feladat: gyűjtsd össze - ha van  ilyen - hogy szerinted milyen elismerést kereső magatartásformákat alkalmazol a hétköznapjaidban, illetve miből észlelhetjük még magunkon, hogy "jófiú szindrómában" szenvedünk?)