Vannak egyértelmű és álcázott(abb) formái annak, amikor egy párkapcsolatban valaki rendre megalázza a másikat, gúnyolja, leszólja, semmibe veszi, kritizálja...Azt az embert, akit valószínűleg tegnap még szeretett, csodált, de legalábbis tisztelt, csak aztán történt valami, ami alapjában változtatta meg a hangnemet...Mi lehet az oka - és következménye - annak, ha a verbális erőszak megjelenik két ember között? ki lehet-e törni egy efféle helyzetből, vagy jobb menekülni?

Egy jellegzetes példa, amivel talán nyaralásaid során te is találkozhattál már (pl. egy házaspár az asztaltársaid voltak az étkezéseknél, vagy a szomszédos szobában laktak a szállodában) és néhány napig volt alkalmad közelről tanulmányozni azt:

Egy PÁR - ha csak tehetted, valószínűleg menekültél előlük - akik között akkor is vibrált a feszültség, ha nem is szóltak egymáshoz, sőt talán akkor a LEGINKÁBB. De nem az a jóféle pezsgés, amitől szeretsz bizonyos emberek társaságában lenni, hanem kifejezetten az örök vihar előtti csend, amikor nem tudod, mikor és hova csap be a villám.

Pedig igyekeztek nagyon kulturáltan viselkedni, amikor jelen volt valaki más is rajtuk kívül( a veszekedés csak az ajtó mögül hallatszott ki néha), a közönség jelenlétében csupán az adok-kapok beszólások utaltak arra, hogy koránt sincs akkora idill, mint amit mutatni szerettek volna magukról, mondjuk, a Facebook-on, ahova bőszen töltögették fel a csobbanós-vigyorgós képeket...

Az volt az egyik játékuk, hogy "szórakoztatva" a társaságot, epés megjegyzéseket tettek egymásra, gúnyolódtak egymás külsején, szokásain, beszédén, rokonain, barátain, gyakorlatilag bármin, ami témaként adta magát. A férfi harsányabb volt, nyíltabban agresszív időnként, leugatós, a nő viszont rafináltabban szurkált oda a maga "csendes gyilkos" módján. Sosem mondta például a férfinak nyíltan, hogy "szerintem te buta vagy", de folyton éreztette, ki az ész a családban, megállás nélkül tudálékoskodott, korrigált, fitogtatta a műveltségét, az ízlését, mint egy stréber kislány az általános iskolában.

Fogalmam sincs, észrevette-e olykor, tudatosult-e benne, mit művel, hogyan alázza porig mások előtt, a kényszerű tanúk előtt a férfit, akihez tíz vagy húsz éve hozzáment feleségül( gondolom nem véletlenül, hanem szerelemből).

Vajon miért csinálta ezt, mit akart megtorolni ily módon, miért akart folyton rávilágítani férje kisszerűségére, miért alázta meg, és ha bepöccent, miért volt jó neki duzzogni?

A verbális agresszió (a humorba ágyazott szurka-piszka is az, nem csak a kiabálás, sértegetés, megalázás) sokszor azért jelenik meg egy kapcsolatban - mondják a pszichológusok - mert levezeti a feszültségét egy letagadott, szőnyeg alá söpört problémának. Leplezhet haragot, csalódást, sebzettséget, sértettséget. VALAMIT, AMIT NEHÉZ SZAVAKBA ÖNTENI, vagy TABUVÁ VÁLT az évek során, esetleg OLYAN ÜGGYÉ, ami SOHA NEM TUDOTT LEKERÜLNI a napirendről, mert NEM SIKERÜLT KEZDENI VELE VALAMIT.

 

"Hahaha, nagyon vicces...Sosem volt humorérzéked!"

"Ugyanolyan vagy, mint az anyád!"

"Még ezt sem tudod?"

"Tényleg ennyire sötét vagy?"

"Néztél ma már tükörbe?"

"Mikor elvettem, negyvenöt kiló volt. Ki gondolná, igaz?"

"Inkább az ágyban legénykednél!"

"Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlenkedsz!"         ( Talán ismerősek lehetnek ezek a mondatok neked is!?)

 

A szóbeli bántalmazás gyakori fajtája a vicceskedésbe csomagolt sértegetés, kritizálás, ócsárlás. Ha pedig a megbántott fél érzékenyen reagál, akkor a rovására tréfálkozó támadásba lendül és megkérdőjelezi a társa humorérzékét, "lemimózázza", hátba veregeti, esetleg sértetten távozik, mert őt megint "csúnyán és igazságtalanul félreértették".

A GÚNY IS LEHET POFON...

Az erőszak eszköze, mindenki tudja, nem csak ököl vagy a szíj. SZAVAKKAL IS LEHET GYILKOLNI...Megfélemlíteni valakit, megalázni, lerombolni az önbecsülését, manipulálni, összezavarni és mindenekfelett: URALNI.

A verbális bántalmazás NEM VITA, NEM EGYENRANGÚ FELEK veszekedése, hanem valójában a HATALMI FÖLÉNY ÉRVÉNYESÍTÉSE (akkor is , ha nem jár együtt kiabálással, látványos erőfitogtatással, csak mondjuk, halkan elsziszegett epés megjegyzésekkel, "jó szándékú" kioktatással vagy megalázó gúnnyal!). Ilyenkor NEM SZÁMÍT a másik ember szempontja, véleménye, érzései, sem az, hogy közeledjenek az álláspontok, rendeződjön egy konfliktus, CSAK AZ, hogy az agresszor BIZONYÍTSA a másik ember feletti hatalmát, vagy MEGTOROLJON valamit...

Persze minden kapcsolatban előfordul, hogy elhangzik egy-egy bántó, meggondolatlan mondat. A fáradtság, a szorongás, a rossz minták sokszor adnak a szánkba olyan szavakat, amelyeket szeretnénk visszaszívni utóbb. De egy-egy ilyen malőr még nem bántalmazás. Amennyiben nem ismétlődik rendszeresen, nem válik egyre súlyosabbá és gyakoribbá idővel, és nem állandósult körforgalom(megbánt, bocsánatot kér, fogadkozik, szerelmet vall, újra megbánt...).

A verbális erőszak gyilkos. Nemcsak az akut fájdalom miatt, hanem a lehetséges hosszú távú hatások miatt elsősorban. Az áldozatok lelkében nyomot hagy a bántás (azokén is, akiknek fát lehet vágni a hátán, mert ők csak kevesebbet panaszkodnak, nem a bőrük vastagabb), és nyomot hagy a szégyen, hogy behódoltak, hogy nem védték meg magukat, hogy velük ezt valaki megtehette...Ha valakit gyakran bántanak ilyen módon, állandó készenléti állapotban él, szorong, hisz nem tudja, mikor érkezik egy újabb kritika, gúnyos megjegyzés, beszólás, kioktatás, megalázó megjegyzés...

Ha valakinek folyton tartania kell efféle támadástól, akkor egyre elkeseredettebben, fásultabban és fogyatkozó önbizalommal tekint a kapcsolatára és benne önmagára.

MIT LEHET TENNI?

Mindenki addig terjed, amíg tud - írta Fodor Ákos költő.

Nagyon sok élethelyzetben juthat eszünkbe ez az idézet, és igen, a verbális erőszak kapcsán is. Mégpedig azért, mert a változás letéteményese valójában az áldozat, hisz kevésbé valószínű, hogy egy bántalmazó egyszer csak észbe kap és rádöbben, hogy nem kellene így viselkednie. Életszerűbb, ha azok kezdeményezik a lapok újraosztását, akiket bántanak.

Igen, akkor is, ha pokoli nehéz sokszor kiállni magunkért és akkor is, ha reménytelennek tűnik (különösen az önbizalom romjai alól).

Hogy miért kell mindenképpen az áldozatoknak a sarkukra állni (vagy megkeresni a búcsú lehetőségét)?

Először is a saját egészségük és lelki békéjük érdekében. (Mert nem az a béke, ha ráhagyom, hadd mondja a magáét, behúzom fülem-farkam, túl leszünk ezen a "rohamon" is. Ezt szőnyeg alá söprésnek hívják.) Másodsorban a kapcsolat érdekében, mert az erőszak és az intimitás nem fér meg egymással. Ha tehát szeretne valaki szakítás helyett változtatni a kapcsolaton, meg kell fékeznie (amennyiben persze lehetséges és érdemes) a magán uralkodni nehézkesen tudó partnert.

AZ ELSŐ LÉPÉS MINDENKÉPPEN AZ, HOGY FEL KELL ISMERNIE A JÁTSZMÁT!

Ez nem könnyű. Talán már észre sem veszi az ember, milyen automatizmusok, forgatókönyvek mozgatják.

Át kell továbbá gondolni, hogy mi okozza a feszültséget, mitől bántó, sértő a másik viselkedése, és ezt megfogalmazni úgy, hogy az ne támadás legyen. Könnyen belátható, hogy sehova sem vezetnek a "velem nem beszélhet így senki, te szemét alak" típusú visszavágások.

A bosszúsértegetés sem fog rávilágítani, hogy csúnyán viselkedett, attól, mert megkapja, hogy egy "rohadék",nem fog magába szállni, csak bezárul és még agresszívebb lesz esetleg, hisz megtámadták.

Az asszertív kommunikáció - amikor magabiztosan, a saját érzéseidet, igényeidet, szükségleteidet tudatosítva, ezeket őszintén felvállalva tudsz megnyilvánulni ebben az érzelmileg nehéz szituációban is - jegyében tanácsolják a szakemberek, hogy ha verbális abúzus ér bennünket, érdemes háromig számolni, azaz nem elveszíteni a kontrollt a reakciónk felett, majd amennyire csak lehetséges, higgadtan megfogalmazni, milyen érzéseket váltott ki bennünk az, amit mondott (vagy amit rendszeresen mondogat) a másik, majd határozottan meg kell húzni a határt, ameddig "terjedhet" az illető: mi oké nekünk és mi nem.

"Azt szeretném, ha ezt soha többé nem mondanád nekem"

"Kérlek, ne gúnyolj ki mások előtt, mert nekem ez rosszul esik és számomra egyáltalán nem vicces, ha ilyeneket mondasz, viszont bánt..."

Hasznos lehet, ha elhangzik egy ígéret, ennek érdekében meg lehet kérdezni például a beszélgetés során: 

MEG TUDNÁD EZT TENNI ÉRTEM?

Ez persze elég ideális helyzet, egy mondhatni, tankönyvi párbeszéd, az életben általában sokkal bonyolultabb okosan és célravezetően reagálni. Sűrűn előfordul, hogy a higgadtabb válságkezelés ellenére sem változtat a másik a viselkedésén, akkor sem, ha megígéri. Ilyenkor segíthet a szakember, aki kívülről rá tud mutatni a hibás reflexekre - persze ehhez az kell, hogy a partner belássa, gáz van és mert az ő feneke(is) fekete, nem biztos, hogy lelkes lesz, vagy akár hajlandó párterápiára járni - ez bizony eléggé gyakori történet...( Ilyenkor szoktam nekik mondani, hogy ne csodálkozzanak, ha egyszer hazaérve két bőröndöt találnak a bejárati ajtó előtt, a kulcs már lecserélve, vagy ha az ügyvédjük a kezükbe nyomja a válóperes tárgyalásra invitáló papírt.)

A kérdés: a szenvedő fél feladja- e ezen a ponton a harcot, bekeményít-e vagy megalkuszik és magát emészti továbbra is?

Itt jön képbe az önismeret: mennyit érek  és mennyit tűrök és mi a saját részem ebben a játszmában?

ÉS MIK A LEHETŐSÉGEIM?

Ha nincs változás, sőt szándék sem a másik részéről: akarom-e ezt így tovább csinálni?

MEGÉRI?