Vannak, akik úgy gondolják, szeretőnek lenni bár nem tökéletes állapot, mégis valami, esetenként kellemesebb a magánynál, hiszen jutnak boldogságmorzsák, néha még egy közös hétvége is belefér...
Legtöbb esetben azonban egy titkos viszonyban több a hiány, a kimondatlan és megválaszolatlan kérdés, mint amennyi érzelmi biztonságot, megelégedettséget hoz. Mert nincs állandó, stabil jelenlét. Nincs elkötelezettség, nincs döntés, összekapaszkodás, szövetség - nincs valódi kötelék. Általában a hiány, az egyedüllét oldása, a lelki támogatás vágya, az intimitás és elfogadás iránti igény tartja életben ezeket a kötelékeket, ezek azonban nem elegendőek egy igazi, nagybetűs Kapcsolathoz. Folyamatosan megéljük, hogy a másik érzelmileg és fizikailag elérhetetlen, nincs is egészen jelen a kapcsolatunkban, és pontosan akkor nem nyújt támaszt, amikor a legnagyobb szükség lenne rá...
Sokan azzal az érzéssel érkeznek a viszonyba, hogy nem találták még meg a megfelelő embert, senki sem volt elég jó, egyedül Ő, aki házas. Felmerül a kérdés: Nem önmagamat helyezem inkább a passzív, cselekvőképtelen pozícióba? Így akarom, ez a döntésem. De nem inkább én vagyok az, aki valójában nem vállalja a teljes önátadást, mert nem vagyok képes teljes szívvel, energiával, százszázalékos, tiszta bizalommal megnyílni? Közeledünk, távolodunk, megriaszt a stabilitás. A szeretői státusz egy félig-kapcsolat, kényelmes, mert nem kell teljesen beleereszkedni. Sokszor saját elköteleződési problémáink miatt ragadunk a hazugságspirálban, hogy teljes értékű és egyenrangú kapcsolatokat alakíthassunk ki. Biztonságosabbnak és kevésbé bonyolultnak érezzük, ha soha nem kerül sor a döntésre, közös jövő tervezésére, vagy éppen a méltatlan viszonyból való kilépésre.
A szívünk mélyén mindannyian kötődni vágyunk, társra vágyunk, mégsem hisszük el, hogy jár nekünk a jobb, a több, hogy állhatunk az első helyen valaki életében, igenis lehetünk Egyetlenek. Beleragadunk egy viszonyba, ami elsősorban a testiségre, a szenvedély megélésére épül. Érzelmi kötődés ugyanúgy kialakul, ez azonban mégsem lehet egyenlő egy kölcsönösen felvállalt, elkötelezett, valódi kapcsolattal.
Gyakran az erős, megkérdőjelezhetetlen szerelem az indok, amiért nem engedjük el a másikat. A kapcsolat ebben az esetben még fokozottabb önostorozás, a hiány, a visszautasítottság még inkább fáj, és ott bujkál a kérdés, hogy kibírjuk-e ezt a fajta érzelmi ridegtartást, melyben folyamatosan előkerül saját érzelmeink megkérdőjelezése. "Mit keresek mellette?" "Vajon nem lenne valóban jobb elbúcsúzni és kilépni a kötelékből?" Átlépnénk a beszűkült határokat, minőségi időt, figyelmet, mély beszélgetést, intimitást, egymásra figyelést, igazi érzéseket, jelenlétet várnánk. Nem is vagyunk tudatában igazán, hogy ez a stagnálás, az örök hiány és visszautasítottság mennyire rombolóan hat az önbecsülésünkre...Mert soha nem érezhetjük magunkat a legfontosabbnak. Az egyetlennek.
A szeretői viszonyok a legtöbb esetben valójában halogató, időhúzó, meghosszabbító kötelékek. Ezekben a széthulló, majd ideiglenesen újra összekapaszkodó viszonyokban nincs érzelmi biztonság, mert nem azt kapjuk, amit szeretnénk, és nem úgy tisztelnek, ahogyan az jó lenne. Hosszú távon nem opciók akarunk lenni, hanem valaki számára az egyetlen lehetséges választott út.
( Megjegyzés: fentiek elolvasása után javasolt még elolvasni a kiemelt cikkek közt szereplő: "A (nők uralta) szerelmi háromszögek anatómiája" és a "A villanykapcsoló hatás" című cikkeket is!)