Ahhoz, hogy valaki képes legyen párkapcsolati elköteleződésre, le kell válnia a szüleiről érzelmileg és fizikailag.

A házasság, a tartós párkapcsolat két, érzelmileg is felnőtt ember felszabadult, autonóm élete és ebben a felszabadultságban és önállóságban kettejüknek és a leválásukat segítő szülőknek is nagy felelősségük van. Ha a leválásukat mégsem segítik a szülők kellőképpen, abból komoly párkapcsolati problémái származhatnak a későbbiekben gyermekeiknek.

A boldogan éltek, míg meg nem haltak után nem minden szépen kiszámítható és konfliktusmentes. A házasság néha inkább  kalandtúra, egyeztetés, tervezés, huzakodás, engedés, kipróbálás, gyakorlás. Sírás, nevetés, veszteség, nyereség. Idő és rengeteg türelem jól, szépen, helyesen beleadni a közösbe, ami helyes, ami érték. A sikeres

konfliktuskezelés megtanulása önmagában még nem elég, mert mindig vannak és lesznek konfliktusok, amelyek nem kezelhetők és ellentétek, amelyek kibékíthetetlenek. Ezeket vagy elengedjük és megtanulunk velük együtt élni, vagy nem. Mekkora a leválásukat segítő szülők felelőssége a kapcsolatuk alakulására?

"A férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté."(1Mózes 2,24) Nagyon fontos szempont, hogy mindkét félnél megvalósuljon a szülőkről való érzelmi és fizikai leválás, az "elhagyás és ragaszkodás" kettős feltétele. Ez az elszakadás nem azt jelenti, hogy a férjnek vagy feleségnek végleg meg kellene szakítania a kapcsolatot a szüleivel és minden korábbi családtagjával. Sokkal inkább annak a fontos dolognak a felismeréséről szól, hogy egymás választásával, az egymás mellett meghozott döntéssel új család született, érzelmileg és anyagilag is kialakul független, felnőtt identitásuk. Az egymáshoz való ragaszkodás pedig nem amőbapárként létező örök szimbiózist jelent, hanem egy bensőséges egységélményt. A ragaszkodás, a döntés kulcs ahhoz, hogy kapcsolatunk a vészterhes időket, a kríziseket is kiállja.

Egy felelősséget vállalni tudó, felnőtt ember képes kimondani, ha valamivel nem ért egyet. Aki nem tudja meghúzni a határait, a lelke legmélyén folyton tipródik, saját igényeinek megtagadása, a nyílt önérvényesítés hiánya miatt. Mert a határok meghúzása minden kapcsolatban és így szeretetkapcsolatban is a "lelki magánterületem" barikádja, hogy eddig és nem tovább. Aki nem tudja felállítani a határait a szülei felé, az egy örökké függő kapcsolatban marad, ami súlyos teherként egész életében fojtogatja, nyomasztja majd...

Nem tudja majd eldönteni, kit válasszon, kihez maradjon "hűséges", önállósodási törekvéseit pedig a szülők bűntudatkeltő, mártírkodó viselkedéssel torolják meg. Az érzelmi és fizikai leválás nagy érzelmi kihívás azoknál a visszatartó szülőknél, akik számára a leválófélben lévő gyerek "életük értelmeként" még mindig azt az állandó feladatot adja, hogy törődhetnek és gondoskodhatnak róla, hiszen ezek a szülők ettől érzik saját értéküket, így érzik magukat fontosnak, nélkülözhetetlennek...

Ha a szülőkről való leválás nem történik meg, akkor a két, gyerekszinten érzelmileg megrekedt ember próbál felnőtt párkapcsolatban létezni, kevés sikerrel. Egy idő után sérül az intimitás, nem hoznak közös döntéseket, igényeiket, kéréseiket, negatív érzéseiket nem tudják megfelelően a másik elé tárni, érzelmi kérdésekben a szülőktől kérnek és várnak tanácsot. Ha a párkapcsolat érdeke ütközik a szülők véleményével, nem tudnak a társuk mellett kiállni, vállalni eltérő szempontjaikat, saját szükségleteiket előtérbe helyezni. Akkor lesznek képesek érett egyenrangúságra, ha mindketten felismerik, hogy az elhúzódó leválás romboló hatással van a kapcsolatukra. Segíti és erősíti az intimitást, ha megosztják egymással ebből fakadó érzéseiket és biztatják, támogatják egymást, így találják meg az utat egymás felé új, felnőtt, közös életükben.

Ahhoz, hogy valaki képes legyen a párkapcsolatában az elköteleződésre, le kell válnia a szüleiről érzelmileg, fizikailag, döntésben, értékrendben, szokásrendszerben, életformában. Korunk gyerekei ma valahogy nem akarnak felnőni(Pán Péter szindróma). Egyre gyakoribb az úgynevezett "kapunyitási pánik", mely olyannyira általánossá vált a fiatal férfiak körében, hogy külön elnevezést is kapott, quarter-life crisis, vagyis kapunyitási, életkezdési krízis néven is emlegetjük, és mindazokat a félelmeket és szorongásokat jelenti, amelyek a felnőtté válás felelősségéből adódnak. A felnőtt lét magában foglalja a küzdést és kitartást, a tetteinkért, döntéseinkért, saját életünkért, szeretteinkért való felelősségvállalást. Ezek a fiatal férfiak gyakran komolyan sérülnek nemi szerepeikben, nem képesek férfivá válni, védelmezni, gondoskodni. Ösztönösen idősebb, elfogadó, gondoskodó, dajkáló partnernőt keresnek maguk mellé, akik már eljutottak valahova egzisztenciálisan, velük nem kell felelősséget vállalni, nem kell férfivá érni, mégis magukévá tehetik a felnőtt lét örömteli elemeit. Jó volna, ha a - szintén érzelmileg érett - szülők nem avatkoznának bele az érzelmi edződés folyamatába, vagyis segítenék a gyerekek leválását, megmutatnák, hogy a célok eléréséért keményen dolgozni és tenni kell.

Meg kell élni a felnőttség, az érett felelősségvállalás különböző szintjeit, fel kell nőnünk, érzelmileg is felnőtté kell válnunk ahhoz, hogy szövetségesként élhessük meg a szerelmet.