Napról napra egyre nehezebb normális, stabil alapokkal rendelkező párkapcsolatot kialakítani. Hallom a barátaimtól és tapasztalom is, ahogyan egyre csak silányabb minőségű emberi kapcsolatok jönnek létre, mi pedig szorgalmasan panaszkodunk, hogy sehol az igazi érzés...

Csakhogy miközben ezeket mantrázzuk, megfeledkezünk arról az apróságról, hogy ehhez az egész dologhoz mi is kellünk. Kellünk hozzá, hogy időt, energiát szánjunk a másikra, hogy megismerjük. Kellünk ahhoz, hogy esélyt adjunk ténylegesen valakinek a közeledésre. Kellünk ahhoz, hogy teljes szívvel és bizalommal megnyíljunk a másiknak, nem csupán bádogemberként lavírozva tengődni.

A probléma egyik forrása azonban az, hogy az évek alatt magunkba szívott csalódás sorozataink következményeként teljesen elveszítettük a bizalmunkat mások iránt. A bizalmat és a hitet abban, hogy tudna működni taktika,

óvatoskodás vagy félelmek nélkül is. Tele vagyunk kétségekkel, éppen ezért félig adjuk bele csak magunkat. Félgőzzel kezdjük el a másikat felfedezni, menet közben pedig folyamatosan melegen tartjuk a többi, körülöttünk lévő, utánunk ácsingózó ellenkező neműt arra az esetre, ha ez nem jönne be. Rettegünk a magánytól, attól, hogy egy újabb pofára esés annyira padlóra küld bennünket, hogy onnan már képtelenek leszünk felállni.

Ugyanakkor vágyunk arra, hogy legyen mellettünk valaki. Csakhogy ez a valaki soha nem fog tudni minket boldoggá tenni, hiszen még el sem kezdődött, de már halálra van ítélve, pontosan a bennünk lévő falak miatt. Amit akármennyire is szeretnénk, más nem fog tudni ledönteni. Elköteleződés fóbia alakul ki. Mindig tartunk kiskapukat arra az esetre, ha úgy éreznénk, belefeledkezünk túlságosan is a másikba. Rémként tekintünk arra, aki hirtelen felindulásból megérinti a szívünket, ezért inkább belógatjuk a tóba a csalit, biztos, ami biztos, így baj nem érhet minket.

Időnként, amikor éppen átadnánk magunkat a szenvedélynek, az érzéseknek, azonnal vörös riasztás kattan a fejben és kifarolunk. Gyáva módon menekülőre fogjuk és újabb random sztorival elütjük az egészet a fenébe! Így válunk részesévé a félig-kapcsolatok körének, a mai "bonyolult" kapcsolati státuszban élők klubjának. Azoknak, akik képesek szeretni, mégsem engedik meg maguknak azt a luxust, mert a félelmeik még mindig hatalmas alakot öltenek a fejük fölött és a szívükben...

Üres randik, búfelejtő szexek, folytonos jövés - menés. Aztán az elcsendesedő esték, amikor mégis a telefon után nyúlunk és tárcsázzuk a régi számot, amit már egyel korábban kellett volna...Hiszen ezt csináljuk egymással folyton, közeledünk - távolodunk, mert a stabilitás végképp visszariaszt minket. Amire a legjobban vágyunk és karnyújtásnyira van, az okozza bennünk mégis a legnagyobb riadalmat.

Mert felkavar, mert fájhat és azért, mert még mi sem értjük igazán, hogy hogyan is kell jól szeretni. Dobálózunk a nagy szavakkal, de a szeretetnek a szikráját sem tudjuk megfelelően kimutatni.

Aztán persze rádöbbenünk, hogy az elmulasztott lehetőségek emléke a legfájóbb felismerés. Talán ideje lenne elkezdeni megélni az érzést, megélni a szeretetet és befogadni azt, aki tiszta szándékkal közeledik felénk. Mert mindig van egy pont, ahol a kép kitisztul, csak olykor ez az a pillanat, amit már úgy nevezünk: késő...

Mounaji Barbara