Szerelembe esni spontán és nagyon intim pillanat. Rólunk és maximum a másik emberről szól, de mindenképp a miénk, személyes. Legalábbis így képzeljük. Szinte sértő a gondolat, hogy tőlünk független tényezők - például a társadalmi elvárások vagy a kultúra - fontos szerepet játszhatnak romantikus kapcsolatunkban. Rajtunk és párunkon múlnak mindent elsöprő érzelmeink, vagy egy készen kapott kulturális termék fogyasztói vagyunk?

Szituáció: Egy férfi kétségbeesetten rohan a repülőtérre, étterembe vagy valamilyen nyilvános helyre. Mintha az élete múlna rajta, szorítja az idő. Naplemente vagy esetleg esik az eső. Mindegy, mert úgysem állíthatja meg semmi és senki. Megszólítja a nőt, beszédet mond, talán énekel, kissé önironikus, de mégis bátor, mindent megígér és látszik, hogy komolyan is gondolja. Sírnak. Vagy nevetnek. Végül csókolóznak, megszólal a zene és mi tudjuk, hogy egymásnak lettek teremtve...(snitt, csapó..!)

Ismerős jelenet, még akkor is, ha a valóságban valószínűleg sosem láttuk.

Mégis regények, sorozatok és mozik tucatjában találkozhatunk ilyen, vagy hasonló epizódokkal. Része a nagy mesének, amit a romantikus kapcsolatokról kiskorunk óta magunkba szívunk(ami miatt később csak szívunk). A legtöbben szeretjük hinni, hogy el tudjuk különíteni a valóságot és a fikciót. Azonban a szerelemről és a párkapcsolatról kialakított elvárásainkat, elképzeléseinket és reményeinket tudattalanul nagyon is befolyásolják ezek a történetek. Pedig ha végigpörgetjük fejben az emberiség történelmét, azt látjuk, hogy eltérő koronként és földrajzi területenként nagyon sokféle megközelítése létezett és létezik a szerelemnek.

Pár száz évvel ezelőtt másképp képzelték el az emberek, mikor és mit kell éreznie annak, aki szerelmes. És a világ másik végén jelenleg is másfajta elvárások léteznek arról(lásd muszlimokat, hindukat stb.), mi kell egy jó kapcsolathoz. Éppen ezért, még ha kellemetlen is, el kell ismernünk, hogy párkapcsolatunk alakulásában nagyon is nagy szerepet játszik a hálószobánkon kívüli környezetünk! Például a kultúra, amiben élünk, a történetek, amikben hiszünk és a filmek, amiket nézünk. Próbáljuk most azonosítani azokat az okokat, hogy hol és mivel vezetnek félre bennünket kedvenc romantikus kis tündérmeséink!

 

MEG KELL TALÁLNUNK A LELKI TÁRSUNKAT

Rómeó meglátta Júliát, Jack találkozott Rose-zal, már csak az illatát kellett megéreznie és megtörtént...Hiszen ők összetartoznak. Anélkül, hogy megismerték volna egymást, vagy esetleg olyan logikusnak tűnő dolgot csináltak volna, mint a beszélgetés. A gondolat, hogy létezik egy "lelki társunk" - akit elég megtalálni és utána már minden megy a maga útján - még ma is erősen él a köztudatban.

Pedig el kell eresztenünk az első látásra szerelem vágyálmát.

Amikor pár összenézés után úgy érezzük, hogy megtaláltuk a másik felünket, tulajdonképpen a saját idealizált vágyainkat vetítjük ki egy teljesen idegen személyre.

Tehát nem róla szól, sokkal inkább rólunk, így kódolva van a csalódás, amikor kiderül, hogy nem olyan, mint amilyennek képzeltük. A legjobb, amit ilyen esetben tehetünk, hogy megpróbáljuk megismerni a másikat. Valószínűleg nem annyira tökéletes, mint először képzeltük. Épp, mint mi magunk...

 

A SZERELEM MAGASZTOS ÉS ELEMEL A HÉTKÖZNAPOK SIVÁRSÁGÁTÓL

Valószínűleg a szerelemről való elgondolásunk valamikor a romantika idején csúszott félre, azóta pedig ugyanazokat a paneleket "tökéletesíti" számunkra az éppen aktuális, divatos kultúra. A tizennyolcadik század végén jelent meg az az eszménykép, hogy a szerelem szinte álomszerűen boldog és végletekig szenvedélyes érzés.

Éppen ezért nem illik keverni hétköznapi, apró-cseprő gondokkal, mert azzal lealacsonyítjuk. Ezzel a megközelítéssel csak az a probléma, hogy eléggé megnehezíti az esélyeinket arra nézve, hogy egy hosszú távú kapcsolatban is képesek legyünk működni. A romantikus történetekben viszonylag keveset foglalkoznak olyan földhözragadt dolgokkal, mint például ki viszi le a szemetet. A filmekben általában odáig követjük a párkapcsolatok alakulását, amíg megtörténik a nagy egymásra találás. Arról, hogy mit kezdjünk azzal, ha a párunk többet keres nálunk, vagy mások a terveink hosszú távon, esetleg ha nem olyan jó a szex, kevés szó esik. Pedig az igazi szerelmi történeteknek csak az eleje és nem a vége, hogy"boldogan éltek, míg meg nem haltak".

 

AZ A JÓ, HA KIEGÉSZÍTJÜK EGYMÁST

Zsák a foltját, hasonló a hasonlót. Vagy éppen az ellentétek vonzzák egymást. Mindkét elképzelés mélyén ott rejtőzik az egyik legáltalánosabb üzenet, amit a romantikus filmek sugallnak nekünk, nevezetesen hogy jövendőbelinkkel valamilyen módon egymás kiegészítőinek kell lennünk. Találkozásunk pillanatában pedig beteljesül, hogy ketten alkotunk egy egészet.

Azonban az, hogy valakivel kiegészítjük egymást, sokkal inkább az eredménye, mint az előfeltétele egy jó párkapcsolatnak!

Nyilván nem hátrány, ha ugyanazokat a zenéket, ételeket szeretjük kiszemeltünkkel, vagy éppen mindketten élünk-halunk az utazásért vagy a képregényekért. Mint ahogy az is működhet, ha éppen különböző az ízlésünk miatt tudunk a másiknak mindig valami újat mutatni.

 

SZAVAK NÉLKÜL IS MEGÉRTJÜK EGYMÁST

Egy másik közkedvelt sztereotípia, amit a romantikus történetek ültettek el a fejünkben, hogy akik igazi szerelmesek, fél szavakból is megértik egymást. Sőt, inkább csak egy nézésből, egy sóhajból vagy egy testtartásból. Aki valóban szerelmes, annak tudnia kell, hogy mi nyomja a másik lelkét, ha az éppen a fal felé fordul az ágyban, ahelyett, hogy vele lenne. Ha pedig mégsem tudja, akkor nem elég figyelmes, empatikus és igazán nem is érdekli a másik. 

A valóság viszont az, hogy még a szerelem sem biztosítja számunkra a gondolatolvasás szuperképességét!

Az, hogy megbeszéljük a problémáinkat vagy elmondjuk, ha gondunk van a másikkal, önmagában még nem tünteti el a titokzatosság izgalmát, sem érzelmeink misztikusságát a kapcsolatból. Az irreális elvárásaink és a magunkba fordulás már sokkal inkább...A kommunikáció a kapcsolat alapja.

 

MINDENT SZERETNI KELL A MÁSIKBAN

Szeretjük abba a hitbe ringatni magunkat, hogy ha szerelmesek vagyunk, akkor a másikat úgy szeretjük, ahogy van. És persze ő is minket. Minden hibánkkal együtt, sőt éppen ezért. Szerelmünknek nemcsak a járása vagy gondolatainknak varázsa magával ragadó, de még az is lenyűgöző, ahogy levest eszik.

A probléma ezzel a gondolatmenettel annyi, hogy az első adandó alkalommal, amikor rajtakapjuk magunkat, hogy valamit mégsem szeretünk a másikban(márpedig ilyen mindig van), úgy érezzük, mindennek vége. Elmúlt.

 Ehelyett bőven elegendő, ha párunk erényeit és jó tulajdonságait szeretjük.

Megengedhetjük magunknak, hogy bizonyos oldalát a másiknak csak "elfogadjuk". És persze a kölcsönösséget feltételezve segítünk a fejlődésben. Ugyanis a szerelem sokkal inkább egy készség, amit közösen tanulunk, mintsem folytonosan ugyanazon a lángon égő szenvedély...