Néha érdekes kérdések merülnek fel magunkban, a párkapcsolatban élőknél, akár a férfiról, akár a nőről van szó:
-Mit tehet az, aki "túlszerette" a párját és magát háttérbe tolta?
-Hogyan lehetünk igazán felszabadultak, teljesek, önmagunk a házasságunkban?
-Miért nem tud kiteljesedni az, aki annyira önzően önmaga, hogy nem tud tartós kapcsolatot felmutatni?
Sokan mondják, hogy az a legfontosabb egy párkapcsolatban, hogy szeressük a másikat. Szeressük, járjunk a kedvében, helyezzük őt magunk elé, mondjunk le magunkról és semmi más nem számít.
Ez így önmagában azonban nagyon rossz irány!!!
Lássuk meg: sokakban még ma is ott él az ideális családi képnek való megfelelési vágy. Az otthonról hozott minta és a társadalmi elvárások miatt nagyon sok nő a "szeretet köntösében" mindent hajlandó feláldozni csak azért, hogy jó legyen mindenkinek körülötte. És ezzel semmi gond nincs!
De nagyon veszélyes, ha valaki nem tartja ugyanannyira fontosnak a saját kiteljesedését, mint a családban elvárt szerepét. Ha valaki sokáig szembemegy a saját igényeivel, előbb-utóbb megharagszik a társára, ami persze részben a saját maga iránti harag kivetítése...
Hányan és hányan savanyodnak meg a házasságukban! Elnyomják magukat és azt magyarázzák, hogy ez így szép és jó! És közben becsapják magukat...
Mert az a házasság, amiben nem tudunk kiteljesedni, csak BÖRTÖN!
Amibe MI MAGUNK ZÁRTUK BE saját magunkat!
De akkor lehet ezt jól csinálni?
"Egyszer élünk! Légy önmagad" - Sokan tanítanak ma ezekre a fontos értékekre is.
De sajnos egyre több "guru" buzdít TÉVESEN ezzel összefüggésben szakításra, válásra, elengedésre. Azt szajkózzák, hogy ha nem tud valaki önmaga lenni, akkor ki kell lépni a kapcsolatból - bármi áron.
Ez is rossz irány. Talán még rosszabb, mint az előző!
A rendszerváltás előtt többek között azért is éltek az emberek olyan sokáig ugyanabban a házasságban, mert annak volt kultúrája. A rendszerváltás utáni évtizedekben ez láthatóan megváltozott, részben azért, mert sokkal szabadabb lett a világ, a család, mint érték a háttérbe szorult és több lehetőségünk nyílt az ismerkedésre.
Hány és hány olyan emberrel találkozunk, aki annyira önmaga akar lenni, hogy kényszeresen és önzően veti le magáról a tartós kapcsolata "rabláncait". Rabtartót lát a párjában, börtönt a családjában és menekül.
És miután mindent otthagyott, kifele mosolyog, de belül sír...
Mert kénytelen "reklámozni", hogy élete legjobb döntése volt a kilépés. De közben látjuk, hogy leginkább magát nyugtatja vele. Mert belül megszegte azt a belső szabályát, ami szintén fontos volt számára: hogy odatartozzon a másikhoz!
Az ilyen emberek túltolták a "légy önmagad" elvét és mivel elhitte, hogy csak ez a helyes út, nem lesz belül igazán boldog. Mert bár önmaga előtt is tagadja, valójában arra is vágyott volna, hogy élete végéig boldog legyen a másikkal.
De akkor maradjunk együtt és szenvedjük végig, ahogy nem tudunk kiteljesedni a másik mellett? Éljenek az elnyomó kapcsolatok?
NEM! Az egyéni szabadság és kiteljesedés nagyon fontos érték!
De semmit nem ér, ha nem helyesen éljük meg, borítunk vele mindent és annyira magunk leszünk a fontosak, hogy más már nem is számít körülöttünk.
Szerintem most jött el az ideje annak, hogy ne csak azért éljünk házasságban, mert mindenki így él, hanem azért, mert ha jól csináljuk, akkor sokkal többet ki lehet hozni belőle, mint a három óráig, három hónapig, három évig tartó kapcsolatokból. Amiben a másikat bármikor lecserélhetem egy újra, akivel aztán szintén nem köt össze igazán semmi...