Sokszor csak akkor vagyunk hajlandóak változni, amikor már nincs más választásunk...Amíg elviselhető egy rossz kapcsolat, addig maradunk. Amíg van fizetésünk egy olyan munkahelyen, amit ki nem állhatunk, addig azt mondjuk, hogy hát, kibírjuk még egy kicsit, ez a normális, ez az élet rendje. Amíg fenn tudunk tartani egy olyan életet, ami belül régen nem tesz minket boldoggá, addig halogatjuk a változást, amíg egyszerűen már elviselhetetlenné válik számunkra. Majd egyszer kilépek, majd egyszer őszinte leszek, majd egyszer merek önmagam lenni, majd egyszer ki merem mondani azt a bizonyos dolgot...

És aztán, ahogy így telnek-múlnak az évek, és nagyon sokszor az évtizedek és semmi sem változik, egyszer csak jön egy olyan felismerés, ami után többé már nem tudjuk ugyanúgy folytatni. És ehhez a leggyakrabban szükségünk van egyfajta katalizátor eseményre, aminek kapcsán rájövünk, hogy nem feltétlenül az életünk omlott össze, hanem az a kép omlott össze, amit görcsösen próbáltunk fenntartani önmagunkról és a világról. És az életünkkel kapcsolatban is. És néha pontosan ez nyitja meg azt az utat, ami egy sokkal igazabb út felé vezet.