Annyira gyerek vagy még, hogyha szerencséd van, a szüleid egész életedben ott álltak mögötted. Hóban, fagyban, szinte észrevétlenül, és pont ezért nem becsülöd meg őket. És azt hiszed, hogy még lesz időd kérdezni, meg megérteni, meg meghallgatni őket. És ebben az a szörnyű, hogy nagyon későn kezdesz el emberként tekinteni a saját szüleidre...

Gyerekként persze óriásnak látod őket, aztán később akadályoknak, mert nem mehetsz bulizni, végül sajnos sokszor hibának. És csak nagyon későn érted meg azt, hogy a szüleid pontosan olyan elveszett emberek voltak, mint most te. És könnyebb arra emlékezned, hogy mit nem adtak meg neked, mint arra, hogy mit igen. Könnyebb észrevenni a hibáikat, mint észrevenni mondjuk az elmaradt álmaikat, meg a kihűlt fáradtságukat. Mindent félretoltak azért, mert téged etetni kellett, meg fizetni kellett. Meg ott kellett neked lenni akkor is, amikor a föld az éghez ment és már semmi erejük nem volt semmire.

Ja, arra kurvára ne várj, hogy egyszer könnyebb lesz beszélni velük. Nem lesz. Mert egyszer csak ott fogsz majd állni egy üres szobában vagy egy sír előtt, és akkor barátom, már hiába bocsátasz meg, meg hiába szeretnél még megkérdezni valamit. Akkor már nem válaszol senki. És azt a fájdalmat, még maga a Jóisten sem fogja tudni csillapítani. Úgyhogy szeressétek a szüleiteket, ameddig még itt vannak köztetek, köztünk. Legyen úgy!