Mindig furának tartottam azt a helyzetet, amikor két ember, akik egyszer szerették egymást, vagy csak fontosak voltak egymásnak, később idegenként néznek egymásra. Nem feltétlen tragédia történt, egyszerűen csak elváltak az útjaik. Volt köztük valami, barátság, szerelem, egy kapocs, egy híd, és az a híd már nem áll. Ismered azt a pillanatot, amikor összefuttok az utcán, egy közösségben, egy társaságban? Az a furcsa, kellemetlen tekintet, amikor mindketten tudjátok, hogy volt köztetek valami, de most már nincs. Marad a sutyorgás a barátokkal, vagy a gondolatok hazafelé...Miért pont ott? Miért pont ő? Az ember jeleket keres az univerzumban, a véletlenekben. Lezárást, vagy talán egy újra nyitás reményét, vagy csak azt, hogy ennek így kellett történnie.

Tudod mit? A te érzéseid igazak voltak, talán az övéi is. És ezt fontos kimondani, még akkor is, ha rengeteg kérdés maradt válasz nélkül. Mert amikor az agy ezt elfogadja, legitimmé válik minden, amit éreztél. Nem azt kell kérdezned, hogy miért szerettél, hogy hogyan tudtál ennyit adni magadból, vagy miért történt ez veled. Nem vagyok  terapeuta, nem vagyok pszichológus, tanácsot nem akarok adni senkinek, de szerintem mindez azért történt, hogy tudd, amit egyszer éreztél, az igaz volt, és ezt nem veheti el tőled senki. Erős vagy, nem azért, mert nem fáj, hanem azért, mert már annyiszor fájt, és mégis itt állsz, mégis mész tovább az úton. Persze, hogy fáj, ez mindenkinek fáj, de a tény az, hogy nem törtél meg teljesen.

Állj meg egy percre. Tudom, hogy néha eleged van ezekből a gondolatokból, mintha nem segítenének, csak nyugtatnának, de az erő benned van, hogy tovább lépj a helyzeten, saját magadon, hogy elhidd, amit éreztél, az te voltál. Nem akarok többé a múlton agyalni. Meghallgatom a kedvenc dalomat, megacélozom magam újból és mély levegőt veszek egymás után. Tudom a célom, tudom, mit érek, tudom, hogy ez fáj, és azt is tudom, hogy a fájdalom néha tanító. Most csukd be a szemed. Vegyél egy mély levegőt. És emlékezz, nem vesztettél, hanem úton vagy.