Minél tovább marad valaki egyedül, annál nehezebb lesz számára újra belépni egy kapcsolatba...Nem azért, mert nem vágyik a szerelemre és nem azért, mert úgy gondolja, hogy nem érdemli azt meg, hanem azért, mert idővel megtanul érzelmi függőség nélkül élni. Amikor hosszú ideig egyedül vagy, megtanulod, hogyan intézz el mindent egyedül. Egyedül kezeled a stresszt. Egyedül oldod meg a problémáidat és megtanulod megnyugtatni magad anélkül, hogy bárki más támogatására lenne szükséged.

Egy idő után a magány már nem is tűnik ijesztőnek...Elkezd békésnek érződni. Ismerősnek. Kiszámíthatónak. És ekkor a kapcsolatok már nem vigaszt jelentenek, hanem kockázatnak tűnnek. Kockázata annak, hogy újra kötődni kezdesz...A kockázata annak, hogy újra elveszíted az irányítást. A kockázata annak, hogy újra megbántanak, megsebeznek. A múlt tapasztalatai sosem tűnnek el igazán, csak arra tanítanak, hogy óvatos légy. Így amikor végre lehetőség nyílik az intimitásra, az elme aktivál egy védekező mechanizmust. "Már békében vagyok, miért bonyolítanám meg újra az életemet?"

Az ilyen emberek nem ridegek, kiégettek vagy érzelmileg elérhetetlenek, egyszerűen csak félnek attól, hogy lerombolják azt a stabilitást, amit olyan nehezen építettek fel egyedül. Számukra az egyedüllét nem gyengeség vagy kudarc, hanem önvédelem. Ezért maga a magány nem az igazi probléma. Az igazi probléma az, hogy újra beengedjenek valakit abba a helybe, ami végre csendessé vált...