Amikor képtelen vagy lemondani valakiről, de tudod, hogy meg kell tenned, az olyan, mint egy véget nem érő háború a szíved és az elméd között. A szíved kétségbeesetten kapaszkodik az emlékekbe, a reménybe és a hajdani szerelembe, miközben az értelmed azt suttogja: a saját épséged érdekében ideje elengedned. Ez az egyik leggyötrelmesebb döntés: a távozást választani. Nem azért, mert így akarod, hanem mert tudod, hogy csak így gyógyulhatsz meg. Sajgó felismerés, hogy a szeretet olykor önmagában kevés ahhoz, hogy két embert egymás mellett tartson. Vágyunk rá, hogy bárcsak másképp alakult volna, hogy a problémák megoldódnának, és a kapcsolat megmenekülne. Mégis, olykor a legnemesebb dolog, amit önmagadért - sőt, a másikért is - tehetsz, ha hátrébb lépsz. Ha fellazítod a szorításod, és hagyod, hogy a kapcsolat meglelje a saját útját, még ha az az út távolodik is tőled...

Ez nem a feladásról szól. Ez annak elfogadása, hogy alanyi jogon jár neked a békesség, a boldogság,és egy olyan szerelem, amely nem követel állandó áldozathozatalt. A távozás nem azt jelenti, hogy nem szerettél eléggé; épp ellenkezőleg: azt jelenti, hogy túlságosan is szerettél ahhoz, hogy tovább kapaszkodj valamibe, ami már nem szolgál téged...