Sok ember beszél az elengedésről...elmondom, hogy bennem ez hogy és miként van. Mondjuk még szeretek valakit, vágyom valakire, de az az érzés és gondolat van bennem, hogy mi ketten nem tudunk már együtt lenni...mindegy, mi az oka. De felfogom értelmileg, hogy ez nem fog működni, ez nem megy. Ezt le kell rakni és el kell engedni... A szívemnek, a vágyaimnak ezek a gondolatok nem esnek jól...És nagy ellenállással jeleznek nekem, hogy: ne csináld! De közben felfogom, hogy ezt kell tennem. Ez a helyes. Rákényszerülök, hogy a vágyaim és a szívem ellenében hozzak egy döntést: én veled itt és most végeztem. Elfogadom azt az üzenetet, hogy mi ketten felejtsük el egymást. Elfogadom, akármennyire fáj a vágyaimnak vagy a szívemnek, elfogadom. Meghozom a döntést, elfordulok. Ez innentől kezdve önuralmat és önfegyelmet kíván meg tőlem. Nem szolgálhatom ki sem a szívemet, nem szolgálhatom ki a vágyaimat, mindegy, mit mondanak nekem, milyen érzéseket súgnak, mindegy, uralkodnom kell az egész dolgon.

Önuralom és önfegyelem. És a továbbiakban arról fog szólni a történet, hogy cipelni kell az érzést és a vágyat. És ezt el kell bírni. Miközben csinálom, dúl a szívem vagy a vágyam, vagy mind a kettő, elkezd arrafelé vinni, hogy jelentkezzek be...és el kell kapnom ezt a dolgot, hogy NE!!! Volt rá példa, hogy valamilyen szinten mégis beleestem ebbe a hibába,de rájöttem, hogy rossz ötlet volt, felesleges. A döntést véglegesíteni kell, az elzárást véglegesíteni kell, az elfordulást véglegesíteni kell, cipelni kell, ameddig az tart az emberben. Önuralom és önfegyelem és ha kell, rá kell ülni a kézre, ha a telefon felé nyúlna...Tudni kell, hogy a döntés helyes.