Az ember nem mindig egy nagy bummal törik szét, hanem lassan, naponta, darabonként. Nem ordít, nem veri az asztalt, csak már nem röhög úgy, mint régen. Leszarja, hogy fáj-e valami, mert úgyse mondja el. Nem vitázik, mert minek? Úgyse hallgatja senki. Nem álmodik, mert rohadtul nem hisz már bennük. Szép lassan leszokik az életről, miközben kívül úgy néz ki, mintha minden oké lenne...Rávágja a mosolyt, mint egy álarcot, de belül meg rohadtul fázik. És senki nem veszi észre, hogy már nem él - csak vegetál a világban...